Zubor Csaba: Tél
Csillan a fény a hókristályon,
Hűvös a szél, de végre láto.
Belepte a tájat a lepel,
Súlya alatt bokor térdepel.
Fagyosan csillogó jégcsapok,
Bennük a napfény is megfagyott.
Távolból varju mondja, hogy kár.
Zimankós, cudar most a határ.
Cinke ugrál kopár ágakon,
Szemében éhség és fájdalom.
De megtelik még az etető,
Felszednek mindent mi ehető.
Jeges éjszakán a Holdvilág
Fagyot lehel párás udvarán.
Elpattan hangosan fa törzse,
Pillanat és el is van törve.
Őzek kutatnak az avarban
Nincs étel, ezért már zavartan.
Mikor jön el már az olvadás?
Az életmentő megújulás.
Fehér paplan borult a tájra,
Hónapokig be is lesz zárva.
Örülnek is ennek a vetések,
Lesznek tavasszal meglepetések.