Zubor Csaba: Tarsadalomkritika
Hazugság és kétszínűség árulója lettem
Mindebbe a posványságba fáradt bele lelkem.
Rájöttem, hogy nem illek én be a tornasorba.
Nem haladhatok én arra amerre a csorda.
Bégetni ugyanazt, máskor másokat megugatsz,
Hős magyarként verni mellet, nem tudva hol van Bugac.
Papagájként szajkózni mit előre meg írtak,
Folyton csak marakodni, ha már ők feluszíttak.
Tényleg ez kelljen, mindig, mindkor' ez érdekeljen?
Erre keljek fel és ezekre is feküdjek le?
Úgy érzem, úgy látom, a szívemben is úgy adom:
Ezt a magyarságomat én nyíltan megtagadom.
Mert nem egy ilyen féreglelkű nemzet a magyar,
Aki hatalomért, s pénzért száz körömmel kapar!
Akinek csakis egy dolog a fontos, az Isten
A pénz hangját hallgatni ahogyan az csilingel.
A vallás és ideológia az csak rabság
Arra kell a nagyoknak; a népet elvakítsák.
Ti boldogan dobjátok a lelketek eléjük,
Minden bizodalmatokat vetve őbeléjük
De nektek hány megcsalás, hány hazugság kell még?
Hogy fakulnak ilyen gyorsan egykor okos elmék?
Miért hisztek mégis nekik, ha átvertek már?
Miért lesz a hazugságól itthon jó nektár?
Én inkább csak meghagyom e rút világot nektek,
Én ebből a rendszerből már inkább kicsengetek.
Marjátok csak egymást groteszk vipera fajzatok,
Remélem a véretek mossa fel az aljzatot.