Zubor Csaba: Búcsú magamtól.
Hogyan lehetne összefoglalni téged,
Megannyi keserű és édes emléket?
Hogy lehetne mindezt szavakba önteni?
Ki itthagysz alkotó, költő, vagy egy zseni?
Te láttad az értéket az emberekben,
Láttad azt is, ha zokogva megremegtem.
Most itt fekszel már sajnos így kiterítve,
Hogy lesz így a világ titka kiderítve?
Magadban te megannyi sebet hordoztál,
Küzdöttél az ördöggel, ne válj gonosszá.
Itt pihen tested most már e ravatalon,
Túljut e lelkünk e könnyes zivataron?
Annyi mindent megtehettünk volna még,
Ma te fekszel itt, de holnap tán majd én,
Elszorul a torkom, nem áll sírásra
Most minden jó marad valaki másra.
Remélem, könnyű lesz számomra a föld,
Testemből nőjön ki évszázados tölgy.
Itt fekszik a lelkem minden versemben,
Nem tudtam változtatni ez nincs rendben.